Igaz történet: Lefeküdtem a bátyámmal! De nem bántam meg!

Reggel nem voltam képes megbeszélni vele, ami történt. Azt tudtam, ahogy jött a hajnal, hogy lassan ki kell bontakoznom az öleléséből, lassan eljött az elválás, a végleges elválás ideje, és folytak a könnyeim. Nem csak a szégyen miatt.

Rettentő izgalom fogott el, amikor végre megérkeztem New Yorkba, és hat év után újra megpillantottam a bátyámat. Átöleltük egymást, szeretettel, szinte szenvedélyesen.

– Dóra – mondta lágyan. – Gyönyörű vagy. Milyen régen nem láttalak, milyen nagyon hiányoztál…

Aztán néhány órával később kedvesen öleltem a hároméves kisfiát, majd Maryt is, Andris élettársát, kisfia anyját, akin nem láttam azt a nagy örömöt, hogy megismerkedhet a szerelme húgával.
– Mindent meg akarok mutatni neked – mondta másnap Andris, aki az érkezésem miatt két hét szabadságot vett ki a munkahelyén. Korábban sosem jártam az Egyesült Államokban, ezért faltam New Yorkot, múzeumokba, kávézókba, éttermekbe, színházba jártunk.
Fura élettárs
Mary nemigen tartott velünk, egyedül egy musicalre jött el, és furcsállottam, hogy milyen hidegen-hűvösen bánik az én – számomra is meglepően – érzelmes bátyámmal.
Sosem voltunk olyan közel egymáshoz, mint most. Andris mindig utálta a fiúimat, én mindig utáltam a barátnőit, a hat év korkülönbség miatt mindig kis fruskának tartott, és hát rengeteget veszekedtünk.
– Féltékeny voltam a fiúidra – vallotta be nevetve. Mosolyogtam.
– Én meg féltékeny voltam azokra a libákra, akikkel jártál. Azokra a szőke bombázókra…
– Mindegyiknél bombázóbb voltál, és vagy is. Te fruska…

Jó hangulatban jártuk a várost, és olyasmiről beszélgettünk, amiről régen soha: érzelmekről, kapcsolatokról, a szüleinkről, az egykori budapesti barátairól…
– Hogyhogy szingli vagy? – kérdezte egyik nap.
– Nincsenek normális férfiak – vontam meg a vállamat. – Egyébként meg manapság egy huszonhét éves nőnél nem ritka, hogy nem találta még meg az igazit. Válogatós vagyok, tudod.
– Figyelj csak! Két hét luxus arra, hogy csak New Yorkban töltsd. Elviszlek egy kis nyaralásra, mit szólsz hozzá? – kérdezte ott-tartózkodásom első hete után. – Menjünk el Los Angelesbe, ott töltünk egy-két napot, aztán lemegyünk Miamiba. Pihenni, napozni. Nehogy már a szüleink azt higgyék, hogy nem viselem gondodat…

Így érkeztünk Los Angelesbe. Megmutatta az Angyalok városát, élvezte, hogy vásárolhat nekem néhány jó cuccot a legdrágább utcában.
– Nehogy megmondd, hogy a húgod vagyok – súgtam neki, amikor kiléptem a próbafülkéből.
– Eszemben sincs – hajolt közel hozzám, és adott egy puszit a nyakamba. Hirtelen úgy éreztem, mintha áram csapott volna végig a testemen.

Ha tetszett ez a bejegyzés, értékeld azzal, hogy megosztod a Facebookon! Köszönjük! 👍🙏