17 szó, amit minden nőnek meg kéne tanulnia

Egy ötödikes kislány büszke lehet magára, ha megnyeri az udvariassági versenyt. Egy kisfiú pedig inkább legyen eleven, rosszcsont vagy az „osztály komédiása”. – Általában nem tudatosan, de már kisiskolás korban különbözőképpen nevelik a fiúkat és a lányokat az udvariassági szabályokra. A lányokat arra szocializálják, hogy várják ki, amíg a másik befejezi a mondandóját, nagyon figyeljenek, nehogy félreértsenek valamit, és ne szakítsanak félbe senkit. A fiúkkal szemben azonban nem fogalmazódnak meg ezek az elvárások, vagy nem ilyen élesen. Ez pedig azt jelenti, hogy a lányokat már kisiskolás korukban megtanítják alárendelődni – kommunikációs szempontból is, míg a fiúkat általában a dominanciára nevelik.

Biztosan sok nőnek van olyan élménye, hogy egy férfi belefojtja a szót, félbeszakítja és átveszi a beszélgetés fonalát. Ha elkezdjük megszámolni, milyen gyakran esik meg az ilyesmi, el fogunk csodálkozni, hogy gyakrabban, mint gondolnánk – különösen abban az esetben, ha egy másik férfi is van a szobában. Az sem ritka eset, hogy a férfiak nem létesítenek szemkontaktust egy nővel; talán ismerős lehet az az eset, amikor a pincér kizárólag a férfivendéggel vált szót – levegőnek nézve a társaságban ülő nőt. A férfiak dominanciája a kommunikációs helyzetekben abban is megnyilvánul, hogy amíg egy nő mond valamit tisztán és érthetően, addig azt lehet, hogy senki meg nem hallja, ha viszont ugyanazt elismétli egy férfi, akkor arra már mindenki odafigyel.

A férfiak és a nők kommunikációja között jelentős különbség mutatkozik abban, hogy mennyire magabiztosak, és hogy egy diskurzus során mennyire számít fontosnak, amit mondanak. Lehet egy nő hozzájárulása a párbeszédhez objektíve fontos, de ez nagyon ritkán kerül felszínre a férfiak által tett megnyilvánulásokhoz viszonyítva. Ha mindehhez még hozzávesszük azt is, hogy a nő milyen társadalmi csoportból származik, illetve hogy milyen a bőrszíne.

Mit lehet tenni? – 17 szó

Gyakoroltassuk nap mint nap a lányokkal a következőket:

• „Legyen szíves, ne szakítson félbe.”
• „Éppen ezt mondtam én is az előbb.”
• „Köszönöm, értem, nem kell elmagyarázni.”

A nemek közötti kommunikációs egyenlőtlenség „szabályai” megmaradnak a különböző társadalmi státuszokban is, átfednek azok hatásaival. Például egy férfi orvos rendere félbeszakítja a betegét, főleg, ha nő az illető. A betegek azonban ritkán vágnak közbe, ha az orvos beszél, kivéve, ha az orvos nő. Ebben az esetben ugyanis megfordul a helyzet: ha az orvos nő, sokkal ritkábban szakítja félbe a betegét, viszont őt sokkal gyakrabban szakítják félbe. Ugyanilyen tendenciák figyelhetőek meg már munkahelyeken a nő nemű vezetőkkel kapcsolatosan. Egy férfi vezetőt ritkán szakítanak félbe, egy női vezetőt viszont gyakran – főleg a férfi beosztottak.

Számos személyes történet igazolja a férfiak és a nők közötti kommunikációs egyenlőtlenséget. Ha Ön nő, nyilván van tapasztalata erről, ha Ön nem nő, akkor kérdezzen meg erről egy nőt. (Vigyázzon, ne szakítsa félbe!) Az egyenlőtlenség pedig a korai gyermekkori nevelésnél kezdődik, és soha nem ér véget. A szülők kétszer olyan gyakran szakítják félbe lánygyermekük beszédét, mint fiúgyermekükét, és sokkal szigorúbban követelik meg tőlük az udvariassági szabályokat is. A tanárok szintén inkább elfogadják a fiúk közbeszólásait, mint a lányokéit.

A kommunikációs különbségek felnőttkorban is jelen vannak. Egy nő szavainak jóval kisebb a súlyuk, a tekintélyük, és kevésbé megbízhatóak. A nőkből nem nézik ki a kritikai érzéket, illetve a humort. Nemileg vegyes társaságban a férfiak többet beszélnek, és egy-egy megszólalásuk is hosszabb, mint a nőké. A férfiak által dominált tárgyalásokon a férfiak átlagosan 75 százalékkal beszélnek többet, ami általánosságban rossz hatással van a meghozott döntésre nézve. A nők még ha helyet is kapnak ma már ilyen társaságokban, igen kevés lapot osztanak nekik.