Xsense Szórakoztató magazin
Aki a 80-as, 90-es években nőtt fel, nagyon jól tudja, hogy akkoriban a világ TELJESEN más volt, mint manapság (az idősebb korosztály aztán pláne tudna mesélni!) Főleg a technológiai változásoknak köszönhető az, hogy azok a régi, szertartásszerű és a legtöbbször bosszantó dolgok már rég megszűntek, a legtöbbjüket már-már el is felejtettük.
Meginvitálunk titeket egy kellemes nosztalgiázásra, az idő mindent megszépít, pedig a mai, sokkal kényelmesebb világban ezek már elképzelhetetlenül idegesítőek lennének. De legalább nekünk volt igazi gyerek-, és kamaszkorunk, ami a sok bosszantó dolog ellenére igazán klassz volt, nem? 🙂
A mai tinik viszont sosem fogják átérezni, milyenek is voltak ezek az apró, mindennapos dolgok!
Volt idő, amikor csak vonalas telefon volt otthon, vagyis ha hívást vártunk, készenlétben kellett ülni a telefon mellett. Viszont az összes barátunk telefonszámát fejből tudtuk. És tuti, hogy egy csomóra még ma is emlékszünk.
Emiatt a barátainkkal általában csak a családunk jelenlétében tudtunk beszélni telefonon, mivel általában csak egy telefon volt, a nappaliban.
Fel kellett hívni a mozit azért, hogy megtudjuk, melyik filmet mikor vetítik.
Alig találtuk a mozi telefonszámát a legalább tízkilós, lehetetlenül apró betűs telefonkönyvben.
Addig nem tudtuk meg, hogyan sikerültek a fényképek, míg el nem fotóztuk a filmtekercsen lévő összes kb. 30 db kockát, amit aztán pár nap(!) alatt előhívtak nekünk a laborban.
És aztán kiderült, hogy a legtöbb fotó egyáltalán nem úgy sikerült, ahogy azt elképzeltük.
A mai tinik sosem fogják átérezni, mikor már órák óta ültünk a rádió előtt, ujjunkkal a rec gombon, hogy aztán fel lehessen venni kazettára az aktuális kedvenc számunkat.
És ugyanezt csináltuk a tévé előtt, hogy végre lássuk azt a bizonyos videóklipet. Volt, hogy a szülőket kellett beizzítani, hogy vegyék fel nekünk a várva várt videót.
A pillanat, amikor rádöbbentél, hogy nincs egy üres videokazetta sem otthon, pedig 5 perc múlva kezdődött a műsor, amit fel kéne venni.
Amikor nyilvános telefonfülkéből kellett telefonálni, vagy a legjobb: amikor ott vártuk, hogy keressen minket valaki a megbeszélt időpontban.
Amikor pár hét után összekarcolódott a kedvenc CD-nk, és elkezdett akadozni a lemez…
A szenvedés, amikor a discman nem fért el a zsebünkben, ezért kézben kellett tartani még a buszon is, emiatt pedig már kapaszkodni sem lehetett. És amikor még nem volt beépítve a “modern” rázkódásvédelem, szóval egy dal nagyjából 10-szer megszakadt a legkisebb mozdulatra is.
Sosem fogják a mai fiatalok átérezni, milyen fergeteges érzés volt megvenni a kedvenc zenekarunk albumát, aminek a borítója egy dalszövegeket és fotókat tartalmazó kis füzetecske volt!
A kiábrándító érzés, amikor csak egyetlen dal miatt vettünk meg egy egész albumot, amiről aztán kiderült, hogy unalmas és a többi szám nem is tetszik.
Emlékeztek arra, amikor a teletextről kellett kideríteni a TV-műsort, és az oldalak végignézése legalább fél óráig tartott?
Vagy amikor a videotékában derült ki, hogy nem nézhetjük meg a filmet, amit akartunk, mert valaki gyorsabb volt, és kivette előttünk.
