A csodababa – ezt minden embernek látnia kéne

Egy kisfiú 1967-ben egy forró augusztusi napon, a vártnál hat és fél héttel korábban született meg, és gyorsan betették egy inkubátorba. A mindössze két kiló tizennégy dekás újszülött olyan volt, mint egy felfújható, kissé leeresztett gumibaba, de az anyjának mégis ő volt a legszebb.
Az apja, doktor Smith megpróbálta elmondani a feleségének, Donnának, hogy a kisfiú besárgult. (Akkoriban ezt a komplikációt még nem tudták megfelelően kezelni) Az orvos férj, különös tekintettel az asszony korábbi három vetélésére, legszívesebben azt mondta volna, hogy minden rendben, de hát a kisbaba nem volt jól.

Donna Jeffrey-nek nevezte el a kisbabát. Amikor a sárgaság súlyosbodott, az orvosok mindent elkövettek, hogy megmentsék a gyermeket. Tudták azonban, hogyha Jeffrey mája hamarosan működni kezdene is, és a kisfiú életben marad, a sárgaság miatt agykárosodás léphet fel.
Mindeközben Donna megingathatatlanul bízott benne, hogy fiúcska renbe fog jönni. Az ápolónők sajnálták őt, s miután tudták, hogy a kisbaba valószínűleg meg fog halni, megengedték az asszonynak, hogy vele legyen. Amikor Donna megérintette az apró, törékeny testet, és azt suttogta neki, hogy nagy, erős férfivá fog felnőni, a kis Jeffrey mosolyogni kezdett. Ezt elmondta a nővéreknek, ők pedig szomorúan néztek rá, és azt mondták, hogy a kiSbabák reflex-szerűen mosolyognak, az asszonynak pedig pihenésre van szüksége.

A családtagok már a temetéssel kapcsolatos teendőket beszélték meg az apával és a plébánia papjával. Végül bementek Donnnához, hogy vele is beszéljenek, de ő sírva küldte ki őket a szobából. Az ő kisgyerekét nem fogják eltemetni, mert haza fog menni, sárgulás ide vagy oda. Gondolni sem akart a temetésre!

Hatvankét óra múlva ismét vért vettek a babától, és a sárgaság jelentősen csökkent. A kis Jeffrey kétóránként enni kezdett, Donna állandóan beszélt hozzá. A következő vizsgálatnál az eredmény tovább javult, és a kisgyermek a születése után három héttel hazament. Ezzel azonban nem ért véget a történet.

Hat héttel később az első felülvizsgálaton az orvos azt mondta Donnának, hogy véleménye szerint a gyermek vak, mert a koraszülés következtében folyamatosan romlott a látása. Az asszony állította, hogy ez képtelenség, hiszen a kicsi követi őt a szemével. Néhány további visgálat be is bizonyította, hogy a diagnózis téves volt.

Jeffrey tizenhárom hónapos karában egyhe agyvérzést kapott. Berohantak vele a kórházba, ahol megállapították, hogy a valószínűleg agydaganata van. Számos vizsgálat után az ideggyógyász felállította a diagnózist: hidrocefalia.. Azonnali műtétet javasolt.

Donna megint nem tudta elfogadni az orvos véleményét. Ha a fia vízfejű, a betegség miért csak most fejlődött ki? Persze az asszony mindenbe belement, hogy segítsen fián, de ő maga is kidolgozott egy tervet. A műtét előtt felhívta az ismerőseit szerte az Egyesült Államokban, és azt kérte tőlük, hogy három nappal a műtét előtt minden este hétkor imádkozzanak a kisfiáért. Hozzátette, hogy ha módjukban áll, szóljanak másoknak is, csatlakozzanak hozzájuk.

Amikor elérkezett a műtét napja, az asszony nyugodt volt. Amerika hét államában imádkoznak az emberek a fiáért. Később értesült arról, hogy a barátok szóltak az ismerőseiknek, és azok is szóltak a barátaiknak, s így három egymást követő estén hét órakor végül több százan imádkoztak Jeffrey-ért. Egy pici gyermekért, akit nem is ismertek!

A műtétet korán reggel kezdték el. Donna és férje a kórház folyosóján járkált fel-alá, amikor váratlanul kirohant az idegsebész a műtőből, vadul lobogtatva a felvételeket. Fülig érő szájjal mosolygott.
-Ez csodálatos! ….az utolsó vizsgálat szerint nincs is szükség műtétre!

Mindnyájan egyszerre sírtak és nevettek. Az idegsebész azt mondta, nem tudja mit gondoljon. Erre az eredményre nincs semmilyen magyarázat. És Jeffrey hazatért a barátok és rokonok ünneplő gyülekezetéhez. Mindenkit, aki érte imádkozott, értesítettek az eredményről, és köszönetet mondtak a fohászaikért. A gyermeknek nem volt soha többé agyvérzése.
Másokkal összahasonlítva azonban fejlődése még mindig nagyon lassú volt.

Amikor Jeffrey-t három éves korában kivizsgálták, a gyermekorvos komoran nézett a szülőkre. Megkérdezte, nem gondoltak-e arra, hogy intézetbe adják a gyereket? Donna megdöbbent, és a javaslatot elutasította.
Jeffrey három éves korában még nem tudott beszélni, ezért az anyja olyan foglalkozásokat vezetett be, amelyek igénybe vették a fiú valamennyi érzékszervét- a látást, szaglást, érintést, ízlést és hallást. Donna hitt abban, hogy Jeffrey normális, csupán nem követi a többi gyerek szokásos fejlődési menetét. Ennek ellenére a fiú négy éves karáig nem beszélt, s az egyik tanárnak az volt a véleménye, hogy „speciális iskolába” kellene iratni, mert szerinte a fiú értelmi fogyatékos.

Donna kitartott. Végül normális iskolában maradt Jeffrey, és a tanárok alig akarták elhinni, hogy a fiú néhány hónap elteltével már kifejezetten gyors felfogású gyereknek látszott.
A gyermekorvosi felülvizsgálaton azonban az orvos mégis úgy vélte, hogy a kisfiú elmaradt a fejlődésben, sőt, véleménye szerint Jeffrey autista.
Donna úgy döntött, hogy most már elege van. Jeffrey-ről születése óta „megállapították”, hogy valószínűleg
1.vak
2.vízfejű
3.epilepsziás
4.szellemileg elmaradott, és végül
5.autista.

Donna megmondta az orvosnak, hogy ezt egyátalán nem hiszi, és kisfia idejében el fogja végezni az első osztályt.
Bár Jeffrey hangulata időnként labilis, és figyelme szétszórt volt, az évek során úgy fejlődött, mint a többi gyerek. Tanulási készsége átlagos volt, később cserkészvezető lett, kiváló hallgató, felső évfolyamban elnöki ösztöndíjas lett, tanulmányi eredménye kiváló volt, kitüntetéssel végezte a főiskolát, és elvégezte az orvosi egyetemet is, és gyakornok lett egy híres klinikán.

Egyik nap egy idősebb férfi rontott be a rendelőbe. Öngyilkosságot akart elkövetni, de az egyik barátja megakadályozta és behozta a klinikára. Jeffrey megkérte a fértit, hogy beszéljen az életéről. Elmondta, hogy mennyire elkeserítette utolsó válása, és az, hogy elbocsátották a munkahelyéről, ahol évek óta dolgozott. Elvesztette minden reményét, vége az életének, és semmit sem ért, amit eddig tett. Jeffrey beszélgetett vele még egy idejig, és felírt neki egy nyugtatót.

A beteg hirtelen ránézett az orvos kitűzősére, és elolvasta a nevét.
-Jeffrey Smith? Nem Donnának hívják az anyját?
-De igen! Honnan tudja?
-Maga a csodababa! Imádkoztam magáért, amikor pici gyerekként kórházban volt, és most orvos lett, ez csodálatos!
-Maga tényleg imádkozott értem?
-Igen, hetente háromszor, este hét órakor éveken át! Azt mondták, elegendő, ha csak a műtétig tesszük, de néhányan úgy gondoltuk, hogy folytatjuk még egy ideig.
-Éveken át imádkozott értem?
-Igen.
-Köszönöm, hogy törődött velem! Köszönöm! Hogy orvos lettem, az az ön sikere is!-modta meghatottan.

Jeffrey könnyes szemekkel átölelte a páciensét-egy férfit, aki órákkal ezelőtt arra gondolt, hogy eldobja magától az életét, mert semmit nem ért, amit eddig tett.