14 orvosos-sztori, amitől egyszerre kap el a sírás és a nevetés

Gyerekkoromban mesterséges lélegeztetéssel élesztettem újra a kutyámat. Olyan inspiráló volt ez a pillanat, hogy eldöntöttem: orvos leszek és emberéleteket fogok menteni. Ez így is lett, és azóta is mindig az utolsó utáni pillanatig küzdök a betegeimért, mert tisztában vagyok vele, hogy nekem ez a sorsom, engem azért teremtettek, hogy életeket mentsek. Néhány nappal ezelőtt, a 40. születésnapomon édesanyám elárulta, hogy a kutya valójában csak aludt.

A barátnőmet vittem a kórházhoz, de nálam maradt a pénztárcája. Gondoltam, bedobom gyorsan neki az udvaron keresztül, de kerítéssel volt körülvéve és sehogy sem találtam a bejáratot. Úgy negyed óra után megláttam néhány udvaron cigarettázó orvost, ezért odaordítottam nekik: „hogy jutok be hozzátok?!”. Erre kuncogtak egyet, majd az egyikük így szólt: „ahhoz előbb kell egy súlyos betegség!”.

Ma személyesen is megtapasztaltam, hogy az orvosoknak elég beteg a humoruk. A bőrgyógyászomhoz mentem, mert előjött valami furcsa kinövés a karomon, és el kellett távolítani, de nem is ez a lényeg. Ültünk és beszélgettünk, miközben dolgozott a kezemen, amikor valahogy szóba jött a szakmaválasztás, úgyhogy megkérdeztem tőle, hogy miért lett dermatológus, hiszen ez egy szörnyű szakma. Erre azt válaszolta: „imádtam buborékokat pukkantgatni gyerekkoromban, és úgy döntöttem, hogy felnőtt korban is ezt akarom csinálni a betegeim bőrén nőtt kinövésekkel.”

A minap lézeres látásjavításon vettem részt. A műtét után egy sötét szobában ültem és pihentem, amikor odajött hozzám az orvosom és így szólt: „Amikor elkezd majd visszatérni a látása, élesebben fog látni, mint eddig bármikor. Próbáljon nem megijedni az emberektől maga körül, ők csak a maga családtagjai.”

A pszichiáter barátomnak van egy betege, Kolya – aki egy 10 éves kisfiú. A fiú autista és születése óta nem szólt egy szót sem, pedig mindent megtettek érte az orvosok. Az egyik alkalommal, amikor a fiú apja is jelen volt, egy színesbőrű orvos érkezett Németországból, aki bár nem beszélte túl jól a nyelvet, kézbe vette a kis Kolyát, és így szólt: „Milyen jó fiú…”. Közben egyre magasabbra emelte, miközben ismételte: „Jó fiú…”. Egyszer csak a kisfiú elordította magát, hogy „Tegyél le azonnal! Nem szeretlek!” Kolya ekkor beszélt életében először, édesapja pedig majdnem leesett a székről.

Ultrahangra mentem, amikor pár percnyi vizsgálat után így szólt az orvosom: „Nem találom a bal veséjét. Nem adta el véletlenül?!”

Radiológus vagyok és épp az egyik betegem röntgen felvételét tartottam a kezemben, miközben a beteg türelmetlenül várta, hogy ismertessem vele a diagnózist. Ekkor hirtelen eszembe jutott, hogy nem adtam oda a kért felvételeket a kollégámnak, így gondolkodás nélkül felkaptam a telefont, majd így szóltam:

„Halló, sebészet?! Küldjék le nekem kérem Dr. *Valakit*, de most azonnal. Nagyon sürgős!”

Amikor letettem a telefont, megfordultam és megpillantottam a betegem kiduzzadó szemeit és halálfélelemmel teli arcát, akkor tudatosult csak bennem, hogy jó szarul jött ki ez az egész a beteg szemszögéből.

Úgy döntöttem, hogy elválok a férjemtől, ezért mikor találkoztam a legjobb barátnőmmel, megjegyeztem, hogy „kényelmetlen már számomra az jegygyűrű viselése”. Ekkor azt mondta: „Hát akkor vedd le!” – úgyhogy lehúztam és gondolkodás nélkül felhúztam az ujjára, hogy ne veszítsük el, amíg a parkban sétálunk. Igen ám, de bárhogy is próbáltuk, nem tudtuk leszedni, így a sürgősségin kötöttünk ki, ahol egy orvos érkezett a segítségünkre, akivel mint kiderült – a barátnőm Tinderen ismerkedett meg. A gyűrű eltávolítása után beszélgetni kezdtek és annyira jóba lettek, hogy idén nyáron volt az esküvőjük. Vicces, hogy milyen jelentéktelennek tűnő apróságok (mint a gyűrű felhúzása a barátom ujjára) tudják befolyásolják az életünket, nem?!

Egy kórház recepcióján dolgoztam, amikor egy beteg lépett oda hozzám, majd így szólt:

„Szükségem lenne egy vérvizsgálatra, tüdővizsgálatra és egy vizeletvizsgálatra. Hétfőre kellene az eredményük, és azt mondták, hogy lehetőleg az orromból vegyük hozzájuk a mintákat.”

Ekkor letoltam az olvasó-szemüvegemet, felnéztem a betegre, majd így szóltam:

„Hölgyem, ha nagyon muszáj a vérvizsgálatot még meg tudjuk oldani az orra segítségével, de a maga kényelme érdekében, a többit bízza az orvosainkra.”

A lányom most lett 3. osztályos. Észrevette, hogy láthatóan csúnyult a kézírása, úgyhogy úgy érezte, tennie kell valamit – így hát felírta a füzete elejére:

„Ne aggódj, orvos leszek!”

A férjem telefonjában találtam egy érdekes nevet: „Pénzért kínzás”. Mikor megkérdeztem tőle, hogy ez mégis micsoda, közölte, hogy csak a magánklinika telefonszáma, ahol nem rég hozták rendbe a hátát.

A barátom volt szemtanúja a következő jelenetnek egy fogorvosi rendelőben. Egy ijedt kisfiú és az édesanyja ment be az orvoshoz, majd az érzéstelenítés után ki jöttek egy kicsit várni a váróba. Ekkor a fiú szóvá tette az édesanyjának:

„Azt mondtad, hogy nem fog fájni az injekció. Miben hazudtál még?!”

Az édesanya türelmesen elmagyarázta, hogy az injekció csak azért kellett, hogy ne fájjon a foga, amikor kihúzzák. Erre a fiú kiborult:

„Hazudsz! Hazuuudsz! A fogak maguktól is kiesnek, nem kell azokat kihúzni. Te nyelv-eltávolításra hoztál ide engeeeeem!!!” – majd elkezdett rohanni üvöltve a kijárat felé.

A legjobb barátom orvos, ezért gyakran kéredzkedek el hamarabb a munkahelyemről azzal a kifogással, hogy „orvoshoz kell mennem”. Végül is, nem hazudok!

Egyszer régebben egy fluorográfiára (tüdővizsgálat) mentem egy magánklinikára. Kint ültem a váróban az eredményeimre várva, amikor a résnyire nyitva maradt ajtón keresztül meghallottam, ahogy az orvosok beszélgetnek:

• „Ezt nézd milyen fekete lett! Ez normális?!”
• „Dehogy normális, ennek szürkének kellett volna lennie.”
• „Most mit csináljunk?!”
• „Nem tudom, én még ilyet nem láttam. Hívjunk valakit, aki ért ehhez…”

Ezután behívtak, majd miközben épp meghaltam a rémülettől, a doktor úr közölte, hogy elnézést, amiért megvárattak, csak elromlott a nyomtató és szétfolyt benne a fekete tinta.