Xsense Szórakoztató magazin
Mentők. Egészségügyi dolgozók ők is, velünk együtt.
Számomra a legnemesebb emberek, a hétköznapok aktív hősei. Sokat köszönhetünk nekik, mi átlagemberek. Bátran kijelenthetem: Számos esetben bizony az életünket! Mégsem vannak olykor megbecsülve, gyakran még támadják is őket, a lelkükre meg senki nem kíváncsi…
A napjaikat ritkán osztják meg velünk, szépen csendesen teszik a dolgukat értünk – rendületlenül.
Nehéz éjszakánk volt, talpon voltunk mindannyian. Talán a front, talán a hírtelen bekövetkezett időjárásváltozás okozta a sok betegfelvételt, a rosszulléteket, már nem is tudom…de azt hiszem ez most lényegtelen is.
Hajnalban már nagyon fáradtak vagyunk, ilyenkor beszélgetni szoktunk egy – egy szabad percben, hogy bírjuk még folytatni, hogy legyőzzük olykor súlyos fáradtságunkat. Történeteket mesélünk egymásnak hangulattól függően – meghatókat esetleg vicceseket- azokat, melyek mélyen megérintettek, egy életen át kísérik lelkünket.
A következő történetet doktornőnk mesélte, aki mentőorvosként is dolgozik. Mire szavai végére ért, kicsordult a könnycsepp a mi szemünkből is. Szóhoz sem tudtunk jutni ápolótársaimmal együtt, ahogy beleképzeltük magunkat… Csend telepedett pár percre a nővérszobára.
Első, ami eszembe jutott: Micsoda hihetetlen számomra az az emberfeletti erő, mellyel kitudnak vonulni egy – egy esethez, és utána a nap végén hazamenni és megtanulni saját nyugalmuk érdekében elfelejteni. Ez az , ami egyszerűen lehetetlen…
A következő történet csak egy csepp a tengerben…
” Gondolkodtatok már azon – szólalt meg rövid csend után – milyen érdekes a sors keze? Van egy eset amit amíg élek- ugyan már régen történt – nem felejtek el…
Kihívtak bennünket egy vajúdó asszonyhoz, akinek már 2 perces fájásai voltak. Vidékre kellett vonulnunk, siettünk, hogy odaérjünk. Az utca még nem volt leaszfaltozva, térdig érő sárban az utca végén tudtunk csak megállni… Társaim megfogták a hordágyat, és a szakadó esőben rohantak vele végig, majd be a házba.
Nem is volt semmi gond, rutinosan kihoztuk a kismamát az autóba s egy csodálatosan szép kicsi lány született meg kezeink között, immár a visszafelé tartó úton. Boldogság, és végtelen öröm… igen, ez az amit mi akkor ott éreztünk… Elmondhatatlanul csodálatos élmény volt mindannyiunk számára. Mikor átadtuk a bébit és a könnyező anyukát a kórházban, mi is összeölelkeztünk… és a meghatottságtól elérzékenyültünk..
Eltelt pár év…
Ügyeletben voltam éppen, mikor érkezett egy sürgős hívás, hogy egy asszony nagyon rosszul van. Esetkocsival indultunk – vidékre. Olyan ismerős volt az utca, a ház mikor beléptünk… Egy hatéves kislány fogadott bennünket, akinek az anyukáját valóban válságos állapotban találtuk – de hiába küzdöttünk érte megfeszítve – sajnos már megmenteni nem tudtuk… Meghalt fiatalon a kezeink között…
Az előírt szabályok szerint intézkedni kezdtünk…
Megpróbáltuk a szomszédok segítségével lezárni a házat, és a kicsi lányt biztos helyre juttatni. Piciny kis táskáját szorongatta kezében, mikor a kollégám karjaiba fonta, s megkérdezte tőle: “Neked van kulcsod?” “Igen” – válaszolta édesen, és kotorászni kezdett csöppnyi retiküljében, de sehol nem találta. Mentőstársam beültette az autóba és kérte borítsa ki, hátha meglesz. A gyönyörű szőkeség nem ellenkezett, a sok apró játék között végül meglett a kulcs is. Ekkor egy pillanatra nem figyeltünk, és a lányka eltűnt…Elkezdtük keresni…
Majd képzeljétek… megtaláltuk…. a szobában. Ahogy megláttuk, földbegyökerezett a lábunk, és eleredtek eddig oly nehezen visszatartott könnyeink… Hiszen az édesanyja mellett feküdt… Nézett ránk nagy szemekkel – miközben kis kezecskéje mami hasán pihent – azt mondta mint egy nagy kést hasítva szívünkbe: “ Anyuci nem beteg…csak alszik...”
Jaj… Ne részletezd tovább, kérlek…Istenem – kértem meg, mert iszonyatosan rossz érzés kerített hatalmába… hogyan lehet ezt épp ésszel kibírni?
Zokogtunk hazáig – folytatta – ugye mondanom se kell, borzasztóan megviselt bennünket.
És tudjátok mi volt a legrettenetesebb az egészben? Ez a kislány anno az én kezeim között született… és az anyukája, aki akkor oly boldogan, sírva köszönte meg nekem, hogy világra segítettem gyermekét… most az én kezeim között halt meg…”
Elgondolkodtál Te is, könnyek szöktek szemedbe, igaz?
Pedig ez csak egy pillanat, egy rövid szösszenet az Ő életükből, a mindennapjaikból.. Nehéz, bizony embert próbáló feladat. S ez csak a lelki oldal..
Minden tiszteletet megérdemelnek, én személy szerint végtelenül felnézek rájuk!
S megmondom nektek őszintén: Még ennyi ápoló évvel a hátam mögött sem vagyok biztos benne, hogy merném vállalni…
